Az elektromos cigiben az a jó, ami a rossz is: bárhol lehet használni.

Dr. Abraham J. Twerski ’A függő gondolkodás: az önbecsapás megértése’ című „könyvében” (55 oldal az egész) kiemeli, hogy a függő célja a függés fenntartása, a veszélyességi faktor minimalizálásával – hiszen a függő így minél tovább lehet függő, ami valójában az egyetlen célja. Kecske is, káposzta is.
Kell a drog, de azért élni is szeretnék!

Nos, az elektromos cigaretta ilyen szempontból maga volt a szent grál: nem büdös, sőt, némély kimondottan kellemes illatú, jó az íze, kevésbé terheli meg a tüdőt (elektromos cigarettával élve lettem sportember, kosárbajnokságra és futóversenyekre jártam!) és bármikor elő lehet venni – ahogy bármikor el is lehet tenni.
Imádtam. Megkaptam a nikotinom, azzal együtt a dopaminom, jóval kisebb kockázatot vállalva, mint a rendes cigivel.
Kicsit macerás volt, az igaz – az akkumulátort tölteni kell, a lötyit is vissza-vissza kell pótolni, a porlasztót pedig időről időre cserélni kell, de ha működött, nagyon király volt! Hatalmas, dinnyés illatú gőzfelhőket eregettem a szobába vagy szabadtéren, ha mennnem kellett valahova, közvetlenül mielőtt felszálltam volna a buszra csak zsebrevágtam, nem „pazaroltam fél szálat”, semmi ilyesmi. Szabadság, szerelem.

Tulajdonképpen non-stop pácoltam az agyam nikotinban.
…és ha őszinte vagyok magammal, akkor be kell ismernem, hogy ha a Jóisten nem helyez rám nyomást a megfelelő körülmények megfelelő alakulásával, én boldogan függtem volna még ezen a szeren legalább ugyanennyi időt, de lehet többet is.
Persze, immel-ámmal, egy-egy alkalommal bosszantott már a dolog: pont a szabadságom miatt.
Ahányszor csak megéreztem, hogy korlátoz, nagyon mérges és szomorú lettem: hiába tudtam, hogy fél órára megyek el itthonról – ami időt simán kibírok cigi nélkül – mégis vissza kellett fordulnom, mert fennmaradt a cigim a nyolcadikon.
Vicces, hogy a valaha volt leglassabb liftet ebben a házban találtam meg, így ha ez megtörtént, a visszaúton igazán mélyen kiélvezhettem a szégyenem.
Vagy, hogy egy idő után folyamatos stressz és tervezés volt, hogy legyen cigim, bárhová is mentem: van-e elég löttyöm, fel vannak-e töltve az akksik, van-e nálam elég csere? Aztán a hosszú távú tervezés: ez a lötty eddig elég, addigra össze kell, hogy érjen a következő adag (nagyjából 3 nap a kotyvasztástól), +1 nap, hogy a porlasztó beigya és ne égessem szét a vattát az első slukkal…
…na az volt a kálvária, ha olyan történt! Olyankor borult az idővonal meg midnen tervezés, én meg ott maradtam az égett ízű cigimmel, sőt, olyankor általában nem is füstölt rendesen… Ahogy egy volt kollégám mondta: „csak szívom, szívom és nem jön a kielégülés”.
Csak ahogy írok róla, teljesen frusztrált és stresszes lettem.
Aztán persze olyan is volt, hogy néha mondjuk pont elbújni szerettem volna valahol a függőségemmel, de ekkora felhővel nem lehetett.
Sokszor megnéztek az utcán (kimondottan zebránál), ha valakire szállt a gőz. Hiába nem volt(am) büdös.
…és szépen lassan fokozódott a toleranciám is így. Stresszesebb napokon volt, hogy tulajdonképpen egyész nap szívtam. A legrosszabb, hogy még csak nyugodtabb sem lettem tőle – de a tüdőmet megéreztem, az ínyem érzékenyebb, a fogaim szürkésen átlátszók lettek nap végére.
…szóval voltak kellemetlenségek, pici szégyenek, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy én nekiálljak egy leszokásnak.

Szar beismerni, de tulajdonképpen működött a kormány dohányzás elleni csomagja, amit anno bevezettek – Végül ez vezetett az én leszokásomhoz is, csak nem úgy, ahogy gondolták:
Merthogy Magyarországon zárjegyes a cigi. Az lett a lötty is. Vegyed dohányboltban, jó drágán, perkálj jó sok adót!
Igen ám, de mi, vaper-népek annyira sokan meg nem szívjuk ezt a fajtát, hogy akármelyik dohányboltnak megérné készletet tartani ebből – főleg beletenni az időt és energiát és megtanulni, hogy mit kell összeönteni mivel, meg a készülék, meg a tank, mega ohm, meg a 16500-as akksi, hagyjuk már a fenébe, vegyél IQOS-t, paraszt!
Na, nekem meg az nem jött be, de egyáltalán.
Szóval a magamfajta népek ráálltunk, hogy berendeltük a kis holminkat. Ha kellett, külföldről – magyar nyelvű, horvát, szlovák, ilyesmi oldalakról. Kis extra tervezés, de kihozza a futár, havi egyszer belefér.

Mígnem aztán az utolsó csomagom a Baranya-(vár)megyei rendőrkapitányságon landolt, miután a Vám- és Pénzügyőrök kiszúrták a határon. Eljárás nem indult ellenem, hiszen bizonyíthatóan nem birtokoltam zárjegyes termékeket a zárjegy megfizetése nélkül (hiszen a csomag sosem jutott el hozzám), tulajdon nem létesült, az ügyet ejtették. Csak az én drogos fejem esett pánikba, hogy akkor honnan a francból szerzek fogyasztható nikotint a szervezetembe?!
Semmi baj, ott vannak a Szlovákok! Úgyis mindenki Párkányba járt át korábban is, aki nagy tételben akart vásárolni, én meg Esztergomba járok egyetemre, kis extra tervezés, +1 óra, meg mondjuk a boltban sem voltak túl kedvesek ezek a felvidéki lányok és még az euró árfolyam is el van szállva, de megoldható.
Sétálok egy jót, át a hídon, leülök a Duna-parton a túloldalt, kis napozás így tavasszal – tiszta wellness.
Majd zárjegyes lett Szlovákiában is.

Nem tudom pontosan mekkora volt a drágulás, de az biztos, hogy ugyanoda jöttem ki a végére, mintha rendes cigit szívnék itthon – tehát nem olcsó. De rendes cigit már nem tudok elszívni, rossz az íze, büdös, hányingerem is van tőle.
Ezt én jó kis gőzkazánomat meg éppen képtelenség beszerezni. Vagy inkább: milyen áron? Úgy, hogy közben meg át akarok jelentkezni Esztergomból, mert megterhelő ennyit utazni – és akkor ott még az órák után rohanjak át a túlpartra cigiért…?

Nem. Ezt már nem akarom csinálni. Akkor már inkább leszokom…