Hogy a fenébe is lehet erről írni? Egyáltalán szabad-e? Álságosnak érzem, hogy ebből profitáljak – pedig valószínűleg azért történt, hogy így legyen.

Traumák már csak ilyenek: azért történnek, hogy megtanulj együtt élni velük és a saját tapasztalatodon, fájdalmadon keresztül tudj segíteni másokon.

 

3 éves körül voltam, mikor elvesztettük a húgomat. Senki hibájából. Bölcsőhalál.

Talán találkoztál már bébiőrrel: annak pont az a feladata, hogy ilyen ne történjen. Nem tudom most hogy néznek ki, mikor utoljára láttam ilyet egy doboz volt hangszóróval, két dróttal függött rajta két lapszerű szenzor – ezek mentek a csecsemő alá. Ha megáll a kicsi légzése (vagy lefordul a szenzorról), akkor irgalmatlan hangon visít ez a vacak.

 

’91-ben még nem volt ilyenünk.

Apám külföldön volt, autót hoztak haza németből – mint ez akkoriban kedvelt tevékenység volt.

Nálunk vendégek voltak Erdélyből, egy házaspár, anyám és én. Így voltunk otthon, négyen.

Kakaót csinált neki. Úgy emlékszem esteledett, de ki tudja. Még magamtól is feltűnt, hogy rég nem hallottam Eszter felől, régóta aludt. Anyám engem kért meg, hogy vigyem fel neki a kakaót az emeletre. Így tettem. Ki tudja tényleg úgy volt-e, nehéz szétszálazni az emlékeket. Az arcára nem emlékszem – sőt, az emlékeimben le van takarva, a takaró a fején van.

Nem tudom, honnan jött a gondolat, hogy valami nincs rendben, de úgy emlékszem jött.

 

Arra is emlékszem, hogy belépünk a szobába anyámmal, mutatom, de ő fellök, elsodor. A földre esem és csak a kis kezét látom, ahogy kilóg az ágy rácsai között.

Vált a kamera, mintha fentről látnám most az egészet – látom magamat a földön az ágy mellett, anyámat zokogni és Esztert letakarva az ágyban.

Ma már tudom, hogy ez a külső látásmód gyakran előfordul ha traumatikus az emlék. Így próbál védekezni a psziché.

 

A következő kép, hogy iszonyat sürgés-forgás és hangzavar van a földszinten, néhány ismerős arc, de rengeteg az idegen. Be vagyok szorulva egy sarokba. Olyan kicsi vagyok, még csak azt sem tudom, hogy félek – vagy 30 évvel később raktam össze, hogy valószínűleg ez van.

Megfelejtkeztek rólam. Kicsi vagyok. Nem látszom, nem hallatszódom. Ha kilépek a sarokból, elsodornak.

Végül talán nagyapám vesz fel és megnyugszom.

Viszonylag sok olyan emlékem van, hogy valamelyik nagyszüleimnél töltök hosszabb időt, mert anyáék kirándulnak. Elmondásból tudom, hogy Eszter után is így volt, de meg nem tudom mondani, melyik emlékem lehetett pont az.

Akármelyik is volt, nem hiszem, hogy bárki beszélt volna velem a történtekről – és ugyan miért is tették volna? Akkoriban az volt a közfelfogás, hogy a gyerekek mindent kibírnak – el is hangzik a Reszkessetek betörőkben. Pszichológus meg a bolondoknak van, meg azoknak, akik nem járnak templomba.