Van egy érdekes megfigyelésem magamról már egy ideje: ha valami olyat kell megfogalmaznom ami fájdalmas vagy szégyenletes a számomra, egész egyszerűen eldobja az agyam – akár mondat közben elfelejtem.

Innen tudom, hogy nagyon is fontos kimondanom.

Most így vagyok ezzel a következő témával: egyrészt halogatom már egy ideje, másrészt fogalmam sincs hogy álljak neki…

Kezdjük talán az elején.

 

Én félek a nőktől.

 

…meg amúgy általában az emberektől is, jobban mondva bizalmatlan vagyok. Ez számomra egyáltalán nem volt egyértelmű, sőt, megkockáztatom az ismerőseim nagy része sem így ismer és ha tudatomnál vagyok, szándékosan nem is így működök a hétköznapokban, de valahol nagyon mélyen, a zsigereimben ez van.

Belegondolva, talán többünknek is. Vagy az is lehet, hogy mindenkinek.

Az, hogy hogyan alakul a hozzáállásunk a környezetünkhöz életben töltött első napjainkban már (ki)alakul – egyesek szerint már a méhen belül is – nem véletlenül terjedt el a gyakorlat, hogy születés után anya mellére fektetik az újszülöttet.

 

Nyilván sosem vegytiszta a képlet, mert minden alakítja az embert (ezért beszél a fejlődéslélektan biopszichoszociális átmenetekről) de drasztikusan leegyszerűsítve nagyjából ez van: ha csecsemőként jól (tehát időben és a helyzetnek megfelelően) reagál ránk a környezetünk, a világot úgy fogjuk észlelni, mint egy biztonságos helyet, ahol az én nyűgjeimnek/bajaimnak tere van, arra válaszolni fognak.

Ha nem válaszolnak, vagy nem megfelelően, akkor ez a fajta „Ősbizalom” nem alakul ki.

Ezt most nem úgy és azért írom, hogy bárkit vádoljak, vagy az amúgy is erejükön felül szorongó és/vagy teljesítő kismamákat még tovább stresszeljem, pusztán azt keresem, miért úgy alakultam ahogy.