Futottam ki a reptéri terminálból, hogy minél hamarabb kiérjek és…?
Ott lefagytam. Megálltam kint és meredten bámultam magam elé.
Mindig rohantam ki a terminálból, hogy a hosszú-hosszú utazás után (maximum 3 óra, amit egy-egy úticélhoz repülnöm kellett) végre-végre rágyújthassak.
Csakhogy én úgy szálltam le a gépről és egyébként azzal a céllal is jöttem ide, hogy ez lesz az első hely a világon, ahol „újjászületve”, új-életemben először nem dohányzom!
Márpedig nem dohányzom. A cigim lemerülve Rómában, én kialudva Lourdesban.
A problémám a következő: 13 évesen, amikor elkezdtem dohányozni még nem voltak technikáim érzelemszabályozásra – most is csak elvétve, ha igazán őszinte vagyok magammal. Vannak eredményeim de még tanulom.
Volt ellenben cigaretta a zsebemben. Tehát mit tettem, ha teszemazt stresszes voltam? Rágyújtottam.
Ha szomorú? Rágyújtottam.
Vidám? Akkor is.
Féltem, szorongtam? Hajjaj! Ezért olyan „jók” a bulik mindig a dohányzókban a munkahelyek előtt, meg a gangon a házibuliban, meg a szünetben a rendezvényen: nincs kimondva, nem is tudunk róla – valószínűleg, ha tudnánk, sem ismernénk, be – de azért mentünk ki rágyújtani, mert a sok idegen között szorongtunk – kint pedig kevesebb az idegen és róluk biztosan tudjuk, hogy ugyanebben a cipóban evickélnek ők is, hiszen itt állnak kint.
…és még a téma is kézenfekvő. Általában a mutató és a középső ujj között.
23 év dohányzás. 23 év után kellett szembesülnöm azzal, hogy nincsenek meg ezek a panelek. Nem tudom, hogyan szoktam örülni, haragudni, gyászolni, stresszelni.
A fizikai függéssel nem volt baj. Tudományosan alátámasztott tény, hogy a nikotin nagyjából 24, maximum 72 óra alatt kiürül a szervezetből és úgy is lett. Elég vacakul aludtam éjszaka, de amúgy ennyi.
Másnap kezdődött a harc.
Nem (csak) a függőséggel harcolok azóta (is) – az identitásomért harcolok, amit anno, odadobtam a ciginek, – erről itt is írtam – hogy csinálja meg az, találja ki az helyettem – juttasson be olyan közösségekbe, tudod, a menő arcok közé, ahol összelophatom én is az identitásom: öltözködést, szójárást, filozófiát.
Kicsit szorongtam közben? Nem baj, volt nálam cigi! Meg persze, hogy (a men)ők is szívták! Még egy pont a kapcsolódásra: nézzétek én is azt csinálom, mint ti, szóval én is olyan menő vagyok, mint ti!
„… én be akarok menni, van nálam fegyver, vagyok olyan erős, mint egy erős ember!” – Énekli Lovasi András és a Kispál a Tiszai Pu. Című nótában.
Ma kereken 3 hete, hogy „boldog” nem dohányzó vagyok – Kérdezik, sokszor, sokan, hogy hogy bírom és nem tudok nekik válaszolni.
Tudom, hogy nem megyek vissza a függőségbe, mert nem akarok. Ezt eldöntöttem. Élvezem azokat a pillanatokat, amikor megélem a szabadságom. Reggel, amikor az ajtón kilépve végig tapogatom a zsebeimet az indulás előtti mantrámmal, hogy „teló, tárca, kulcs, cigi, gyújtó…” – de a cigis zsebemben csak egy csomag zsepi van és egy rózsafűzér.
Eleve, hogy úgy tudok elindulni reggel, hogy nem kell számolgatnom, töltögetnem, öntögetnem a napi betevőt – felkapom a táskámat és kész, elindulok. Azt sem kell számolnom mikorra érjek haza, hogy mire kifogyna meg tudjam tölteni újra a cigimet, csak ezúttal otthon. Ha úri kedvem úgy tartja, elég nekem holnap hazaérni!
Hogy amikor rohanás van, akkor rohanás van és nem kell meg-megszakítanom, hogy pótoljam a nikotint a szervezetembe. Nem kell beterveznem a szüneteket óránként (bár ez igen veszélyes tud lenni, úgyhogy igyekszem tartani a szüneteket a cigi nélkül is. Kell az agyamnak óránként 10 perc hogy mással foglalkozzon, vagy elkalandozzon.
Ezek a jó dolgok. Meg persze spórolok, meg egészségesebb vagyok, meg elvileg jobban érzek ízeket, stb. Franc tudja. Nekem ezek pont annyira nem számítanak.
Ennél inkább számít az, hogy a társkeresőn bárkit behúzhatok, mert olyan elvárása senkinek nincs (remélem!), hogy az én jövendőbelim márpedig dohányozzon!
A széthulló „lázadó” identitásom (mintha valaha rendes lázadó lettem volna, amúgy…) az már érzékenyebb dió, de ahogy törik és rakosgatom helyre a beleimet, egyre inkább tetszik, akivé válok ezen az úton és ez jó. Nem könnyű, sőt, nehéz, nagyon, de jó.
Ami nehéz is és nem is jó, az a dopamin hiánya az agyamból.
A nikotin dopamint szabadít fel, ami boldogsághormon, ráadásul az instant, nagyon elemi ösztönök kielégítésével járó jutalmazó hormon… mint például az evés.
Hány embert ismersz Te is, aki megpróbált leszokni és elkezdte magába tömni a csokit? Nos, ez ezért van: a cigi instant, gyors kielégítést nyújtott a maga okozta sóvárgásra, amit az agyam dopaminnal honorált – és ez az igazi függés.
Este a legkeményebb, amikor már elfáradtam. Amikor már nincs erőm csitítani a negatív automatikus gondolatokat, tudatosítani és adaptívan megküzdeni a tanulatlan érzelmeimmel, láncon tartani a démonokat.
Amikor szomorú vagyok és vagy elhatalmasodik rajtam a magány és nincs mire elterelni a figyemem, vagy ha lenne is, már nincs rá mentális kapacitásom.
Így lettem nikotinfüggőből munkafüggő és látványosan erősödik a kapcsolatfüggésem. A kieső dopamint igyekszem pótolni. Ezért (is) megyek 20 órákat, miközben egyértelműen látszik, hogy hullik szét a testem – a vicc, hogy az e-cigis lötyit olyan tégelyekben tároltam és hordoztam, mint amilyenbe a gépzsírt és vagy a ragasztót szokták.
Szerintem nagyon szimbolikus: a cigi volt, ami összetartott sokszor és egyben ami megolajozta a gépezetet is.
A cigaretta (számomra) nem nikotinfüggés – a nikotinfüggés dopaminfüggés.
Amit tudok vele kezdeni, hogy igyekszem máshonnan beszerezni. Jól, vagy rosszul, mal- és/vagy adaptívan.