Egyébként mai napig ez a taktikám, ahányszor boszorkányüldözésbe kezd körülöttem az aktuális közösségem – dobtak már ki pszichodráma-csoportból, közösítettek ki magyarok külföldön és most is éppen a 10 éves barátaim igyekeznek megregulázni, mert így, amilyen lettem, már nem szeretnének időt tölteni velem (nem mintha bárki kényszerítené erre őket, de ennek nem itt van a helye).
Szóval a taktika ez, használd egészséggel (bár remélem soha nem lesz rá szükséged): keresd meg mi a lényeg, azt csináld jól, minden mást meg ugyanúgy mint eddig!

Szóval 2004-re ezerrel beleálltam a tanulásba és kitünő bizonyítványom volt, ami kötelező program volt (mint a szerda esti kolis mise – fhú, de utáltam akkoriban), arra elmentem, egyébként meg cigiztem, punk-rockot hallgattam, csatangoltam a városban, he lehetett. Nem tudom, hogy önazonos volt-e, de én annak éreztem. Esténként, lámpaoltás után, elalvás előtt még 1 utolsó szálat elszívtam a koliszoba ablakpárkányán (3 emelet magasan, kilépve a az ablakon kívülre, mert „tudoménmitcsinálok”) és úgy feküdtem le.
…mígnem egy kora tavaszi estén a prefektus úr arra lépett be a szobába, hogy épp léptem be az ablakból – hát volt meglepetés mindkét részről.

Nem gondoltam, hogy ide fog kiérni ez a történet, de jó, hogy így alakult – itt a tanév 3. napján, tárgyfelvétel/regisztrációs időszak közepén, hogy: Isten áldja a pedagógusokat!
Én addigra erősen sebzett vad voltam, mindenben és mindenkiben ellenséget láttam és elhatalmasodott rajtam a paranoia – megesik, ha az embert hosszan kiközösítik és megalázzák – ez az én prefektusom viszont, valami isteni sugallattól vezérelve higgadt tudott mardni.
Százan ordítottak már velem ezerszer, addigra. Ő pedig halkan beszélt. Félrehívott a prefektusiba, leültetett.
Aztán legnagyobb megdöbbenésemre kérdezni kezdett – rólam. Hogy miért csinálom ezt? Miért jó ez nekem (már a dohányzás)? Nem emlékszem pontosan sem a kérdésekre, sem a válaszaimra, csak arra az érzésre, hogy valaki végre rám kíváncsi és túl lát a fekete bárányba bújt farkason.
Valamit összehordtam az apámról, mert annyit tudtam, hogy az azért megkajálható – egyébként véletlenül pont igaz is volt (noha nem ez volt az egyetlen ok, korántsem), biztos benne van az én dohányzásomban az apai minta is – de hol voltam én még akkor attól, hogy megértsem magam:
Nekem azért kell pusztítani magam, mert nem (jól) figyeltek rám. Így viszont nem maradt vesztenivalóm: amennyit kritizáltak, addigra én is elhittem, hogy valószínűleg tényleg jobb, ha elpusztulok, lehetőleg minél látványosabban – hiszen így legalább jutalmam lehet az önsajnálat és az áldozat/mártír/feketebárány szerep és majd úgy emlékeznek a temetésemen, mint a nagybátyámról, hogy „milyen kár érte, pedig olyan tehetséges volt. Nem is értem, miért nem tudott kiteljesedni, mi fogta folyton vissza? Miért nem tudott hinni magában és miért kellett az önpusztítást választania? Itt volt ez az okos, szerethető fiatal ember, mindenki tudta róla, csak ő nem tudta elhinni magáról”

…vagy megkapom a figyelmem és egy-egy percre valaki megérti, hogy amúgy rossz nekem magammal élni és már nem igazán tudom meggyőzni magam arról, hogy értékes vagyok – ezt véletlenül elfelejtették belém nevelni a sok más fontosabbnál-fontosabb lecke közepette – szóval ha akadnia valaki, tényleg bárki ezen a ponton, aki egy kis ideig is hajlandó eltűrni és kibírni, hogy rossz és büdös, nikotinfüggő, suttyó paraszt vagyok, aki folyton piszkál és provokál mindent és mindenkit, igazi kis tenyérbemászó g*ci, legrosszabb, hogy még az esze is megvan hozzá és nem is mond hülyeséget, de azt jó ‘magas-lóról’ (ahogy öcsém mondta), onnan feszít a szélesvásznú pofájával és általában jobb elkerülni, mert csak fájdalmat okoz – akkor vannak lehetnek percek, amikor elhiszem, hogy amúgy jah, én is Isten teremtménye vagyok, nem érek kevesebbet (se többet) másnál és amúgy meg szerethető vagyok, a hibáim ellenére, vagy azokkal együtt.
Na de azt bizony nem mondta senki. Sem a szüleim (mert hiszen „miért nem tudom én azt magamtól?”), sem az iskola, sem a barátok – nem is nagyon voltak olyanok.
Magányok voltak, meg a cigi. Vele beszéltem meg, ha bajom volt.
Tudtam persze, hogy (ő is) kihasznál – de még így is megbízhatóbbnak, elfogadóbbnak és így jobb társnak tűnt, mint bárki a környezetemben.
Így indult a kapcsolatunk.

#hallgattamas #függőség #jesuits #fényigyulajezsuitagimnázium #kamaszkor