Több, mint egy hete halogatom, hogy megírjam a szarvasi nyaralás utolsó estéjét, de valahogy nem akart kifordulni az ujjaim közül…

Persze, voltak ott is tanulságok és szép pillanatok. Például, amikor (szerintem életemben először) láttam a szüleimen, hogy leér bennük valami, amit mondtam – ráadásul pont politikáról!

Makoghatnék még egy sort generációs különbségekről, infantilizációról, parentifikációról, de egyrészt mások elég jól összeszedték (Bibók Bea mindkét könyvét jó szívvel ajánlom ezekben a témákban), másrészt meg, végsősoron, nem történt semmi.

Beszélgettünk, valamiben nem értettünk egyet, megvitattuk, elfogadtuk, hogy a másik más állásponton van; A másik meg, hogy a saját álláspontjára nem tudja állítani az elsőt és elmentünk ezzel a tudattal nagyjából békésen elmentünk aludni. Nem volt harag, neheztelés, sértődés.

Nagyon furcsán tud hatni a normális, ha nem szoktad meg. Rádöbbensz, hogy „Jé, ezt így is lehet?”

 

Lehet, mint kiderült. Nem kevés idő, meg energia ide feltrenírozni egymást de szerintem nagyon megéri.

Így viszont nem volt témám és halogattam az írást. Mígnem egyszerre kiderült, hogy ma Kalazanczi Szent József emléknapja van (így este 6-kor )

Ő alapította a Piarista Rendet, akik meg egy csomó iskolát – ingyenes népiskolákat alapítottak szerte Európában, majd 300 évvel azelőtt, hogy a szekularizáció túloldalán is megjelent volna ez a gondolat.

Én egy ilyen iskolába jártam, egész pontosan Kecskemétre.

 

Úgy kerültem Egerből Kecskemétre, hogy kirúgtak Miskolcról a jezsuiták – ők egy másik rend, sok iskolát tartottak fenn ők is a történelmi időkben, főleg az elit csemetéinek. (Ha jól emlékszem, például II. Rákóczi Ferenc is a jezsuitáknál tanult).

Messziről indítunk, de idevág, össze fog állni a kép.

 

Tizenéves kiskamaszként a Jezsu-Gimibe menekültem az otthoni életem elől, de csakhamar beilleszkedési nehézségeim támadtak. Ma már úgy gondolom, hogy ennek egy része az én hibám, a felelősség azonban az övék és a szüleimé. 12 évesen nem biztos, hogy ilyen döntéseket meg tud hozni egy gyerek, anélkül, hogy visszakozna, vagy felőrölnék a (rossz) döntésének a következményei – velem legalábbis ez történt.

 

Négyéves miskolci pályafutásom alatt igazi kis fekete birkává pozícionáltam magam: akkor gyújtottam rá először, akkor rúgtam be először, akkor szexeltem először és a mai napig hallgatom azoknak a punk bandáknak azokat a lemezeit, amiket ott mutattak nekem a nagyobb srácok.

Így leírva, én tuti elküldtem volna magam gyerekpszichológushoz: látványosan valami figyelemhiány manifesztációja volt ez az egész. De hát akkor még „kicsi voltam és vagyontalan” – ahogy az akkori osztályfőnököm mondta volt – és inkább csak elhittem, hogy kérem, bizony-bizony itten velem van a baj. Hát én ilyen/olyan szemtelen, meg semmirekellő, meg renittens, meg minden hát mi lesz így énbelőlem.

 

Emlékszem, hogy tartottam magam, de azért belül ez fájt, rendesen. A felnőttektől, hogy nem bíztak bennem, a társaimtól a kiközösítések, a pletykák, az áskálódások. – tény viszont, hogy így sokkal érdekesebb arcokkal lógtam együtt.

Pro tipp: az igazán érdekes arcok azok, akik kiszorultak a perifériára. Ha izgalmas emberekkel akarsz találkozni akkor ott érdemes keresni.

Na, de elég az hozzá, hogy kicsaptak – ékes bizonyítványa volt ennek a bizonyítványom. Csupa ötös, magatartása meg kettes, két beírást egy-egy dícséret sorjáz a hátuljában.

Nullára csökkent a bizalmam az emberekben – ebben mondjuk nem segített, hogy a szüleim többször az iskola mellett törtek pálcát, vagy hogy rám hárították a felelősséget („Hát te akartál odamenni!” Akkor viseld is a következményeit!). Rémlik apámtól valami olyan is, hogy „…akkor ezt most végig kell csinálni”.

Napi tapasztalatom lett, hogy annyi írott és (főleg) íratlan szabálynak, ami az ottani életemben kialakult, esélyten megfelelni – egy ponton viszont már annyira nem is akartam.

Kicsaptak – édesanyám nagyon szégyellte ezt a dolgot. Pedig anno az ő testvérét (az én keresztapámat) hasonlóan csapták el Esztergomból…

Szüleimmel jártuk az országot májusban, minden felvételik után, hogy „vajon ki vesz fel egy ilyen gyererket”

Bencések? Nem. Ferencesek? Nem. Ciszterek? Ők sem.

Végül aztán kikötöttem a Piaristáknál.