A képen életemben először futok versenyen (meg amúgy is) 5 kilométert, 2024 március 24-én.

Világéletemben jó futó voltam… de sosem érdekelt!

Emlékszem Miskolcon még versenyekre is jártam! Nem emlékszem mi volt a neve, sem arra, hogy hány kilométer volt, sem arra, hogy hol – valami mezőn voltunk kint (tán a reptéren?) és nagyon hosszan kellett egyenesen futni ott, aztán egy nagyon erős visszafordító volt, aztán megint sokat vissza.

Emlékszem, hogy az egyik srác, akit talán Péternek hívtak és B osztályos volt az én évfolyamomon, abban a kanyarban dőlt ki és éppen hányt, mikor én odaértem – ez utólag nagyon imponál, mert hasonló adottságokkal rendelkeztünk, ő és én, és ment valami tudatalatti dominancicaharc ott is…

Emlékszem, hogy ez volt az utolsó (és talán az első is) verseny, amire vittek. Emlékszem, hogy itt már dohányoztam – még nagyobb büszkeség, hogy nem én dőltem ki!

Kecskeméten is jól szerepeltem: voltak nálam jobb futók, de azért mindig sikerült összehozni az 5-öst a különböző távokon – bár ez abszolút a szorongásról, a teljesítménykényszerről, és a maximalizmusról szólt, semmint bármi másról.

Dohányosként azért ez sem volt egy rossz teljesítmény.

Aztán évekig semmi. Nem, hogy futás, mozgás sem – eleinte nem is volt szükségem rá: fiatalos, gyors metabolizmussal, jó genetikával meg a talpalós/vendéglátós munkákkal, amikből éltem nem hiányzott. Évekig nem mozogtam semmit.

Szépen lassan épült be a mozgás a hétköznapjaimba újra, hogy kompenzáljam az ülőmunka káros hatásait.

A jegyesem futott. Ő így élte túl a Covid-ot – mentálisan. Nem tudom csinálja-e még…

Amikor összeköltöztünk, nehéz időszak vette kezdetét. Egy szobában lakni néha még nekem is megterhelő volt, egy elkerülő kötődésű valakinek egyenesen fojtogató lehetett. A másik 2 szobában az én 2 barátom lakott – akik ugyan az általam valaha ismert legtürelmesebb, békeszeretőbb és toleránsabb emberek, de mondjuk az akkori párom számára maximum jó fej idekenek voltak.

Hogy megfejeljük, mi egy ágyban aludtunk, de a szexszel várni akartunk a házasságig, szóval volt némi biológiai feszültség is a napi munkán, megélhetésen (meg neki tanuláson/vizsgákon) felül.

Elég az hozzá, hogy nagyon igényelte volna szegénykém a teret, amit én nem tudtam neki biztosítani – sem fizikálisan sem érzelmi síkon nem.

Én, mint minden rendes szorongó-ambivalens kötődésű ember, minden határhúzására pánikkal és/vagy hisztivel reagáltam, érzelmi zsarolással, mindenféle ocsmánysággal, valószínűleg a felének még csak tudatában sem vagyok (akkor biztos nem voltam). Csúnyán ledobta az agyam az ékszíjat egy-egy veszekedésben – most is pontosan megvan az érzés, ahogy elindul a zsibbadás hátul a tarkómtól és elönti a kisagyamat, aztán a temporális lebenyen át kúszik fel a fejtetőmig és szétterül.

Ebben az időben ismerkedtem meg a kötődéselmélettel (Lukács Liza: ’Hogyan szeretsz?’ című könyvét melegen ajánlom mindenkinek, aki valaha veszekedett már a párjával), a terápiában ekkor állt először össze a húgom sztorija – erről itt már írtam – és tél volt és depi és ünnepek és rohanás és sötét…

Nem tudtam eleget dohányozni ahhoz, hogy az idegrendszerem visszatérjen a nyugvópontjára a sokadik ilyen veszekedés és a minden más után. Ráadásul az én mentális összeomlásaim látványosabbak voltak, ezért még én is elhittem a nőmnek és a pszichológus barátainak, hogy velem van a baj, törött vagyok, elmebeteg, a borderline határán (pun intended). Hittem és rengeteget ostoroztam magam – hogy ugyan miért nem tudok olyan férfi lenni, amilyet ez a nő szeretne?! Miért nem vagyok más?