Gyakori a környezetemben az ünnepi turizmus – az elszármazottak hazatérnek 1-1 ünnepre, eljátszák a régi szerepeket, leróják a jól ismert köröket, aztán visszatérnek a városba, ahol az életük zajlik már jó sok éve. Talán Ti is csak most értek haza vidékről, a rokonoktól, vagy talán még most is ott vagytok, talán letudtátok hamarabb, talán el sem mentetek. 
Én jó ideje nem tudok hosszabb időt otthon tölteni és a látogatások száma is megritkult – talán életkori sajátosság, de – hosszabb ideig szándékosan is maradtam távol. Idén 2 napot töltöttünk a családom körében és ezt követően az utat „újhazafelé” azzal töltöttem, hogy rendezgettem magamban a történéseket, az érzéseket.

 Amikor elköszöntem és megöleltem szüleimet, testvéreimet szomorú voltam, éreztem a gombócot a torkomban.

Ahogy elindultunk, viszont egyik pillanatról a másikra felváltotta a helyét az érzelmi kimerültség, aztán a düh. 
Megkérdeztem magamtól: miért?

Persze, öregedett mindenki, mélyebbek a barázdák és a táskák. Persze, a környék is változott, már nem úgy és az van ott, mint gyerekkoromban. Persze, mentek a régi slágerek: „Ezt tedd még el, majd megeszitek!”, „Egyetek még, ne maradjon rám, mit csináljak ennyi kajával!”, „Jöhetnétek gyakrabban!” ésatöbbi, ésatöbbi. Legtöbb kimondatlanul.
 Persze, volt sok panasz és rengeteg szerencsétlenség, amit meséltek: ki halt meg, ki beteg, kinek van krízisben a párkapcsolata. (Sosem a magunkéról, szigorúan a közös ismerős nehézségeiről beszélünk!) 
Igen, az én családommal nehéz is határt tartani. Talán azért vagyok dühös, mert nem sikerült? Azt idén azért jobban csináltam. De akkor miért?

…és akkor rájöttem, hogy tehetetlennek érzem magam: „Mennyi sok probléma, mennyi sok nehézség!” „Talán, ha többet járnék haza…?” „Talán, ha többször hívnám?” „Talán, ha kis pénzt odaszánnék, vagy egy pár hétvégét azt rendberakni.”

…és akkor egyszerre bevillant: mert meg akarom menteni őket! Megmenteni a nyomoruktól, nehézségeiktől, a nehéz és „rossz” érzéseiktől. Gyorsan-gyorsan, pénzt, időt, valami sebtapaszt rá! Gyorsan-gyorsan, még nem késő, talán ha most megmentem őket, még jut idejük és energiájuk szülőnek/nagyszülőnek lenni és velem foglalkozni és akkor gyorsan-gyorsan, még lehetek egy kicsit kisgyerek én is!

 Puff.

 Gondoltam magamról már egész jól megy ez a leválás-dolog, aztán hoppá! Milyen sunyi módon kúszik vissza a fenyőillatból, a közösen énekelt karácsonyi dalból, meg a csillagszóróból.

Felnőttként tudom, hogy nem menthetem meg őket, bármennyire is fontosak számomra. Egyrészt, mert nem lehet, másrészt, mert úgysem hagynák, vagy ha igen, adódna más problémájuk – hiszen mifelénk a panaszkodás figyelemről szól és nem a segítségről.