…és nyilván ezt nem kizárólag a járókában szerzett tapasztalataimra alapazom, csak valahol ott indult.
Aztán ezek a „sérülések” olyan fajták, hogy ismtlődnek. Jobban mondva, ismételten feltűnnek. Már hogy nekünk.
Értsd: ha folyamatosan azt lesem ki és hogyan fog átejteni/cserbenhagyni/elhagyni/csalódást okozni, meg fogom találni a példákat, amivel leigazolhatom a világképem.
Pél Feri erre azt mondta egy előadásában, hogy megkapom a pofonomat.
– …és amúgy milyen jó, hogy bármikor kaphatunk egy-egy ilyen pofont.
– Hogy-hogy?
– Hogyhogy hogy? Hát a biztonság miatt!
– Nem tűnik ez olyan pozitív dolognak…
– Pedig az! Gondolj bele: lehet, hogy szar valami, de ha arról tudod, hogy megbízhatóan szar, mindig és minden körülmények között szar volt, van és lesz, az azt jelenti, hogy a világ a jól megszokott medrében halad és bár sok a szar körülötted, mivel mind tervezhető, ezekre fel tudsz készülni.
Biztonságot ad!
Ismered ez milyan szar, az éppen amolyan, ebbe így nem kell belelépni, azt úgy lehet letakaítani, sőt itt van ez az édeskés illatú, meg a mogyós, ezeket majdhogynem szereted is.
…és természetesen ott van a saját szarod, ami csak a tiéd, te alkottad, noha magad sem tudtál róla, csak úgy csodaszerűen kifejlődött benned, belőled lett, magad sem érted mikor és honnan és hogyan, de tagadhatatlan, hogy itt van és befolyásolja a közérzeted.
Aztán ki mit kezd vele: valaki tartogatja és azt hiszi, sosem kell kiengednie, más civilizáltan, a megfelelő helyen és időben engedi szabadjára a démont, megint más önhibáján kívül csinál a gatyájába a távolsági buszon, vagy az úszomedencében. Extrémebb arcok kézbe véve szétkenik a falon, emlékeztetve mindenkit a sajátjára és hogy ő mit (nem) kezd(ett) vele.