Szia! Üdv a blogomon!
Szia! Üdv a blogomon!
A kötődésről
Nem megmondtam, hogy elfelejtem, ha valami kellemetlennel kell szembenéznem? Rizsázok itt stresszről, meg teljesítményről, közben félbe marad a „szarakodásom” (itt) – és már ott is elkerültem a témát, miszerint: én meg a nők – ahol az igazi kérdés amúgy valójában hogy hogyan is vagyok én a bizalommal, nemtől függetelenül.
Ezt talán még sikerült értelmesen leírni, de ha mégsem, a lényeg: azt fogod (el)várni a környezetedtől, amit a múltban megtapasztaltál – ezért érdekli a terapeutádat, hogy hogy is volt ez anyukáddal, pótapáddal, üknagyanyáddal… Az elsődleges gondozóddal – ahogy a Fejlődéslélektan könyv írta.
Nosza, hiszen erről már volt szó, Harlow, meg a Rhesus majmok, drótanya, onnan Bowlby és Ainsworth és a kötődéselmélet! Tudtok is mindent, nekem itt már semmi dolgom…
Azoknak, akik most csatlakoztak be: ahogy az embergyermek biológiai fejlettsége lehetővé teszi a helyváltoztatást, ellenállhatatlan késztetést fog érezni arra, hogy ezt a képességét maximálisan kihasználja. Ezzel egyidőben érzékszervei kinyílnak (már méterekre ellát, csakhogy egy példát említsek), naná, hogy beleveti magát a felfedezésbe.
Szintén Harlow volt – csak ezúttal patkányokkal – aki kísérletileg igazolta, hogy a felfedezés önmagában jutalmazó tevékenység. Szeretjük (meg)ismerni a környezetünket, a felfedezés önmagában jutalmazó tevékenység számunkra (is).
Igen ám, de a nagyvilág, amilyen izgalmas, olyan veszélyes is (az megvan – ezt is elsütöttem már egyszer-kétszer -, hogy az izgalom és a félelem fiziológiásan ugyanúgy jelenik meg a testedben?)! Tehát kialakul egy belső konfliktus, ami egész életünkben végig kísér(t): Biztonságban akarunk lenni inkább, vagy felfedezni?
Aki látott már szeparációs szorongással tengődő totyogókat és a végkimerülés határán utánuk csúszó-mászó anyukáikat, az tudhatja, hogy a gyermeket ez a dilemma a szellemi síkon egyáltalán nem foglalkoztatja, az ő oldaláról egészen egyszerű a megoldás: ha mindenhová velem jön a biztonságom (aki az anyám, vagy legalábbis az elsődleges gondozóm), akkor kecske is van, káposzta is, tej is, mindenki jól jár! – leszámítva a anyát, persze…
Na jó, jó, érdekes, meg minden, de hogy a fenébe jön ez össze a párkapcsolatokkal?
De jó, hogy kérdezed!
Mi van, ha a kecske úgy dönt, inkább nem guggolna még 45 percet a homokozóban hangyákat bámulva, hanem inkább bármi mást csinálna?
Mi van, ha ez nem is homokozó, csak mondjuk egy másik helység?
Mi van, ha anyának pont akkor kell nagyon másban lennie, mikor a csemetéjének pont nagyon anya seggiben kéne lennie?
…és akkor Ainsworth és az idegen helyzet teszt és hogy melyik gyermek hogy reagál, ha történetesen nincs jelen a biztonságot jelentő személy.
Azért izgalmas ez, mert ez már jócskán túlmutat a temperamentum és a biológiai adottságok kérdésén – az, hogy egy gyermek egészségesen tud-e kötődni itt indul és azon (már megint), hogy anya mennyire tud érzékenyen ÉS adekvátan reagálni a napjában kialakuló millió kicsi konfliktusra közte, a gyermek között és az egyéb elfoglaltságok között.
Abban az esetben pedig, ha mi vagyunk a gyermekek, minden nappal szívjuk magunkba a rengeteg megszerezhető tudást az anyánkról, azon keresztül az emberekről, azon keresztül a világról.
Ez a következő nagy lépcső, ami meghatározza, hogyan viszonyulunk másokhoz. Aztán persze ilyen hólabda-szerűen gördül tovább a világképünk bele a dackorszakba, a nemi identitás kialakulásába – itt lép be az ellentétes nemű szülő és hogy ő milyen képet fest a fajtájáról -, kamaszkorba meg már a saját fajtánk is előkerül, de hát még szép, hiszen atomjaira esik az identitás – hogy a konfliktusok miatt, vagy azok következményeként, tulajdonképpen mindegy is. A lényeg az, hogy az első szerelembe már úgy mész bele, hogy fogalmad sincs honnan ismerős már megint ez a helyzet, de onnan nagyon, egyetem végére pedig minden férfi disznó és minden nő qrva, csak te vagy helikopter és ha nem vigyázol és tudatosítod magadban, hogy ezek a gondolatok honnan jönnek, mik a te torzításaid és mennyire látod mellettük a valóságot, simán bezár(hat)od magad egy ilyen börtönbe, ahol virít a 100 dolláros mosoly az Instán, de úgy a lelked mélyén tudod, hogy mégsem olyan fasza ám mindig, mindent egyedül csinálni, de hogy egyszerűen már belefáradtál a körökbe és inkább elhiteted magaddal, hogy meg tudsz magadnak adni mindent, amire szükséged van érzelmileg.
…Ne érts félre, tök fontos az érzelmi öngondoskodás, komoly taktikai hiba kiszervezni külsős vállalkozónak (mondjuk a párodnak) és mellé még a jó emberi kapcsolataid alapja is az, hogy nem koldulsz folyton körbe mindenkit figyelemért/szeretetért – de ha ezt elér(t)ed, na onnan lehet igazán jól szeretni egy másik embert és öcsém, az azért egy király dolog!
…szóval ha azon kapnád magad két koktél között Balin, hogy amúgy (ezen felül még) arra is vágysz, hogy megoszthasd valakivel a pillanatot, aki mondjuk ott is van, fizikálisan (nem úgy, mint a követőid), akkor a jó hír, hogy nincs veled semmi baj: Normális ember vagy, aki köztudottan társas lény.
…csak mintha időről-időre megfeledkeznénk erről valamiért…
Ja! Igen! A kellemetlen! Már így is eleget húztam:
Nézd, én egy szorongó kötődő vagyok. Ez kábé annyit tesz, hogy én vagyok a bizonytalan a kapcsolatban, aki teper, megcsinál, közbenjár, békít, szépít, bébi a csillagot a Gölcölszekérről, csak el ne hagyj, mer’ Úristen, én azt nem élem túl!
Nem az a tipikus macsó.
Én apám legalábbis nem ilyen, nem az a férfi mintám és ritkán látni hasonló arcokat, mondjuk filmvásznon – ha mégis, akkor ő a balfék és ugyan a film végén összejön a kedves lánnyal, mert a kedves lány kedvesen megszánja, de azért érzed, hogy sántít a dolog, mert a fiú amúgy a dögös macára jelentkezett be, csak elő(bb)idézett macsók odébb pöckölték – szóval nehéz jó szívvel rámondani, hogy a egy egészséges kapcsolódás lett ott a két lúzer (ti.a tapadós fiú és kedves lány) között.
Általában elmondható, hogy nem jó taktika szánalomra és/vagy sajnálatra alapozni egy kapcsolatot.
…na persze a macsó-maca dinamika sem felhőtlen.
A lényeg, hogy nem ez a kedvenc részem magamból és persze – mivel kerestem – meg is kaptam rá a kellő mennyiségű megerősítést, hogy ez mennyire „férfiatlan” – mondom én magamnak, mert… Miért is?
Voltak itt körök, meg vannak még. Lesznek is.
Ami nekem az segített abban, hogy ezzel előrébb lépjek és elfogadjam ezt a kis érzékeny mimózalelkemet, amiből ez a fajta ragaszkodásom táplálkozik, az volt, hogy
1. ilyen aprólékosan, ilyen nyilvánosság előtt más nem tudja így szétkapni magát, ami valahol menő (és/vagy beteges, még nincs eldöntve)
2. ez teszi lehetővé, hogy ráérezzek az érzéketlen lelkek rezdüléseire, és ezzel előmozdítsam őket a saját kapcsolatukban magukkal, és végül
3. Ha spanyol lennék, vagy olasz, azt mondanák rám, hogy temperamentumos, meg forróvérű és ha az az ilyen mediterrán fasziknak szexi, akko’ bizonyosan én is az vagyok! – nincs itt kérem semmi logikai bukfenc, tessék csak tovább haladni az írás végének irányában.
Szóval tapadós vagyok, ha ilyen emberi (főleg pár)kapcsolatokról van szó és én is megégettem magam egy párszor, mint mindenki és most meg egyszerre csak azon kapom magam, hogy nem merek ismerkedni.
Főleg nem megnyílni.
„Múltkor is mi lett abból!” – válaszolta Petőfi március 16-án.
„Unikum” – mondta Jókai, miközben azon morfondírozott, vajon tényleg így van-e ez a vicc…
#hallgattamás #mentalisegészség #kötődés #ainsworth #bizalom
További cikkek
Business és Lifecoach
Business és Lifecoach
©2025. Minden jog fennntartva.
Design: Brand and Graphic (www.brandandgraphic.com)