A változásról

Szia! Üdv a blogomon!

Kire számíthatsz?

Kibe tudsz kapaszkodni?

Van ez a hülyeségünk így coachoknak, segítőknek, pszichoinfluenszereknek meg terapeutáknak, hogy hát VÁLTOZTATNI azt kell, az qrva jó, valhalla és nirvána és Kánaán és látod-látod, csak annyi dolgod van, hogy „állj bele a változásba”!

Én (is) rengeteg ilyen tartalmat fogyasztok és most esik le, hogy mennyire hülyének érzem magam ettől – napjában (legalább) háromszor, (legalább) hat influenszertől, (legalább) kilencszer kapom nagy dózisban, könnyen emészthető, 5 pontos színes-szagos listába szedve, hogyan váltsam meg magam. Hát akkor mégis hogy lehet, hogy még mindig nem, hogy még mindig CSAK itt tartok?Napjában százszor szégyellem el magam, hogy „baszki, hát olyan egyszerű, hát csak változni kell, hát csak bele kell állni, hát miért nem megy ez nekem, hát biztos velem van a baj, hát megmondta az Évi is, a Bence is, az Eszter is…”

Csak közben az is van, hogy – szorri, not szorri – ilyen aspiráns lélekserpaként én is ezt fújom (időről-időre, legalábbis), szóval nem tudom neked (meg még inkább magamnak azt mondani), hogy hát kérem ez így akkor nettó hülyeség, hagyjuk is inkább ezt a változósdit, nagy kamu ez az egész önfejlesztés-biznisz, üzlet csak ez is, úgyhogy legyen mindenki olyan amilyen oszt’ hagyjuk már egymást békében.

Annyi keveset már megtanultam pszichológiából (én is), hogy sem a személyiség, sem a viselkedés nincs kőbe vésve: vannak viszonylag állandó részek, mint mondjuk a biológiai adottságok (bár azok is változhatnak, ugye, ahogy az időben lassacskán elkopunk mindnyájan), más részek meg napszaknak és időjárásnak megfelelően másulnak (majd’) minden helyzetben.

…mint mondjuk ahogy egy város alakul az évtizedek alatt – a Parlament megmarad(t eddig), a Magyar Rádiót meg ledózerolták.

– Tomi, akkor mégis mi a fenén puffogsz te is itt a digitális nyilvánosságba?

– Köszi, hogy megkérdezted! Csapán annyit próbálok kinyögni a magam kacifántos módján (amin lehet akarok is változtatni, még nem döntöttel el – a szerk.), hogy: AMÚGY AZ MEGVAN, HOGY VÁLTOZNI QRVA NEHÉZ? 😀

– No shit, Sherlock! Nem mondod!? 😛

– DEDEDE! Most mondom! Azt próbálom kinyögni, hogy az a bajom a magamfajta pszichomazoistákkal, hogy erről elfejtünk megemlékezni.

…hogy minden rendszer kegyetlenül beleáll, abba, aki a hülye kis változásával orcátlanul erodálja a status-quot.

Magyarul: kurvannyát kap a környezetétől, aki elkezd nem úgy viselkedni, ahogy megszokták tőle.

Na és ez ám piszkosul nehéz és fárasztó, egyben magányos és szomorú annak, aki kezdeményezi a változást (ti. azzal, hogy ő elkezd változni) – nekem legalábbis az.

Hogy ide, öcsém, ha valaki önreformba fog, kitartás kell – és itt értem meg a szlogent, hogy miért kell „beleállni a változásba”: mert sokaktól, sok helyről érkezik ilyenkor a nyomás, hogy rendeződj vissza szépen a sorodba…

Mellé sokszor neked is egyszerűbb lenne visszamenni a régibe.

Mintha önmagában nem lenne elég fárasztó, meg frusztráló hogy másképp próbálok működni… Néha úgy tűnik, hogy én hajtok szemben az autópályán – és senki ki nem hagyná, hogy tövig nyomja a dudát ezért:

Fontos(nak hitt) emberek csatlakoznak le.

Anyád/apád nem beszél veled.

Tesód dühös rád ezért.

A gyerekkori barátod nem érti, hogy mi van veled: olyan, mintha más nyelvet beszélnétek.

A kollégák inkább távolról mosolyognak, mert félnek tőled.

…a főnököd pánikolva igyekszik visszanyomni a helyedre, ezért még abba is beleköt, amibe eddig nem.

Megéri ez az egész?

Nekem igen – mert mindezzel együtt jobban érzem magam a bőrömben, mint Valhalla. Csak éppen néha piszkosul fárasztó és magányos.

…de épp ezért, mélységesen tisztelem azokat, akik hasonló útón járnak.

Mélységesen tisztelem az összes ügyfelemet, kollégámat és mentoromat, akik bátrak (voltak) szembenézni magukkal és változ(tat)ni.

Sok erőt tudok meríteni a ti kitartásotokból és hálás vagyok ezért.

Szóval: